A mai bejegyzésem egy székátalakításba bújtatott megvilágosodás. Írtam a bemutatkozásomban, hogy milyen idegen volt számomra fiatalabb koromban a csipke. De azt nem, hogy mi minden volt még az: a régi bútorok, a régi ruhák, ezek dohos szaga, és valahol az öreg emberek is. Nem szerettem, ha valaminek múltja volt, ez csak annyit jelentett számomra, hogy régi, ósdi, kidobandó, szemét…
Ma viszont azon kapom magam, hogy a neten régi bútorok után kutatok. Kredenc, pad, szekrény, bármi. Két szempont a lényeg: legyen “története” és valamilyen mértékben szoruljon felújításra. A történetét értsd úgy, ne tömegtermék legyen. Hanem ha ránézek, a régmúlt jusson róla eszembe, és el tudjam képzelni – még ha a valódi történeteket nem is ismerem -, hogy ez a kredenc valaha egy vályogház konyhájában állt, és több generációt kiszolgált; sok gyerek fém bögréjét rejtette magában, nem beszélve a régi, kicsit kopott, virágmintás tányérokról, amikből egykor alumínium kanállal kanalazták a finom ebédet.
A napokban szereztem egy széket, aminek egyáltalán nem ismerem a múltját. Nem azzal a céllal indultam útnak, hogy őt megszerezzem, mégis, mikor megláttam, nem tudtam és nem is akartam otthagyni. Így hát jött velem haza. Aztán tegnap délután csiszolópapírt ragadtam. Gondoltam, lecsiszolom, aztán lefestem, utána pedig visszakoptatom itt-ott. Shabby-sre.
Viszont a csiszoláson kívül másra nem is volt szükségem, hiszen szerencsémre fehérre volt már eredetileg is festve. Úgyhogy csak koptatnom kellett. Közben pedig ráértem elmélkedni. És rájöttem, mi az, ami az életünkben állandó: a változás. Lehet elfojtani, tudomást sem venni róla, de még inkább elfogadni. Csak azért, hogy az ember önmaga lehessen…
A székre visszatérve, annyi teendőm még van vele, hogy parkettlakkal lekenjem, a fa védelmében.
Mit szóltok hozzá?
Van még egy szekreterem és egy lámpám, hasonló sors vár rájuk is… 🙂
Én meg még kicsit tovább gondolkodom a fent leírt dolgokon.
Koptatott csipkés napot Nektek!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: